Évforduló

Ne állj zokogva síromnál, nem vagyok ott, nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fúj.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon,
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.

Ott vagyok minden hangban veled,
Ott vagyok a hangosan turbékoló galamb szavában,
De én vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Benned élek tovább, én adom a mondatokat a szádba
és én vigasztallak ha sirásra görbülne szád.
De mosolyodban is ott vagyok, és én adok hitet ha nem hinnél semmiben már.
Ne állj hát zokogva síromnál, nem vagyok ott.
Nem haltam meg.



A mai nap az emlékezésé, mint minden évben.
15 éve ezen a napon halt meg az Édesanyám. Ilyenkor még többet gondolok rá, s egész nap gyertya ég a lakásban.
Bár az idő segített a fájdalom tompulásában, de sajnos az emlékekből is sokat magával vitt. Elhalványodtak az arcvonásai, elhallkult a hangja, amit gondolatban mindig hallottam. De persze az élet megy tovább, s nem lehet a múltba temetkezve élni.
De egy dolgot biztos soha nem felejtek el, s az az a bizonyos március elsejei nap. Aznap reggel még beszélhettem vele, ő indított el a suliba. Akkor már évek óta küzdött a rákkal több-kevesebb sikerrel, s az eszünkkel mindannyian tudtuk, hogy nagy baj van. Mégis döbbenetes volt a hír, amikor kémia órán beállított apu. Sokáig abban bíztam, hogy ez csak egy rossz álom, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez a szomorú valóság.
De szerencsére mindannyian átvészeltük, s ebben én rengeteget köszönhetek a nővéremnek, aki anyám helyett anyám lett :-)
A családunk is egyben maradt, s igyekszünk a gyerekeinknek sokat mesélni a nagymamájukról, akit sajnos nem ismerhettek, pedig ő mindig nagyon várta már őket.

Drága Anyukám! Sosem felejtünk el!